1980-as években anyu sem volt sokkal jobb helyzetben, hiszen mindkét nagyi 100km-re lakott tőlünk. Tehát, segítség: nuku.
Mivel annak idején apuval még tanárként dolgoztak, megpróbálták az órarendjüket úgy beosztani, hogy mindig legyen valaki velünk otthon vagy aki épp a bölcsiből/oviból elhoz minket. A legvégső esetben jöttek a Teri nénik, a Rózsa nénik meg a Vali nénik akikkel a hugival jól kitoltunk. Ha anyu jól emlékszik, akkor sem volt olcsó mulatság a mai szlenggel szólva baby-sittert fogadni, de a jelenlegi 1000-Ft-os minimális órabért azért kétszer meggondolja az ember.
Anyu szerint azok nem is tudják, hogy milyen segitség nélkül megoldani ezt a nagy bölcsi-ovi-munka-háztartás-család szervezést, ha van nagyszülői segítség.
Persze ilyenkor mindig előjön anyu “hálátlan” tesóinak története, akiknek teljesen természetes volt, hogy a szomszédban lakó nagyszülőkre hagyták a gyerekeket míg ők dolgoztak. Nem kellett főzni, mert a nagyi tíz emberre főzőtt, nem kellett takarítani mert azt a nagyi gyakran megcsinálta helyettük, nem kellett vasalni mert a nagyi abban is segített. Nekik csak dolgozni kellett, pihenni és esténként a gyerekekkel lenni. Ehez képest, anyu minden nap friss ebédet főzőtt – nem blogot írt mint én – mert apu megkövetelte a két fogásos ebédet. Az édességről nem is beszélve. Hetente minimum háromszor volt valamilyen süti vagy torta. Az egész háztartást vezette, a hugiról és rólam gondoskodott, ha kellett foglalkozott velünk, varrt, kötött, teljes munkaidőben tanárként dolgozott. Az igaz, hogy a mami később jött rá, hogy valószínű teljesen ki is volt merülve ebben az időszakban, csak nem vette észre-vagy nem akarta észerevenni, mert túllendült a holtponton.
És ilyenkor gondolkodom el azon, hogy én nem varok, nem kötök, nem is főzök minden nap, pláne nem három fogásos ebédet vagy vacsorát.
Hogyan csináljam, hogy minden egyensúlyban legyen?
….és még ehez hasonló sok-sok kérdés… és gondolat
folyt. köv.